"Szép ez a Budapest, de nem laknék itt soha" mondják. Pedig nem így van. 18 éves koromig én is ezen a véleményen voltam, de aztán meguntam a vidéket. Több kellett. Nyüzsgés, pezsgés, kaland, élet. És minden megváltozott...

Mikor leszálltam a Keletiben, bevallóm, kicsit meginogott a lábam. Éhes voltam. Egy ötezres lapult a zsebemben, de a kollégium és a hó vége is messze volt még. Eszembe jutottak anyám utolsó szavai, mikor kivitt az állomásra:

- Fiam, jól meggondoltad? Itt is lehet belőled valaki, nem kell ahhoz Pestre menned. Ha nincs mit enned, gyere haza - megcsókolta fejemet, s én felszálltam a vonatra.

Azóta már eltelt pár év, én is megedződtem, kinevetném akkori önmagamat. De 18 évesen, egyedül egy nagyvárosban...

Persze túlestem azokon, amiken sok vidéki. Kéregetőnek pénzt adni, cigányasszony jóslatát meghallgatni egy ötszázasért, felfedezni az éjszakai életet, reggelig bulizni, csajozni, egyszerre több lányt fűzni, kicsit túlzásba esni s szép lassan lenyugodni. Felvenni a ritmust és a kitűnési vágy mellett asszimilálódni...

Én most ki vagyok? Kicsit mindkettő. S ez így jó. Hogy melyik a jobb? Vidék vagy Budapest? Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Még a gondolkodásmód is más. Két külön állatfaj! Legegyszerűbben elmagyarázva: ott levesben, itt állatsimogatóban van a nyúl helye...