Ma megéreztem a tavaszt. Már nagyon hiányzott. Szeretem ezt az évszakot, ahogy a nap még gyengélkedő sugara versenyt fut a lenge széllel az arcomon.

Ültünk az öreg Duda partján. Lábunk előtt a nagy, kék és tekintélyparancsoló folyó andalgott tova. Egyszerre megnyugtatott és felizgatott. 

"Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna."

Néztük a túlsó parti építkezést. Ferencváros lepusztult, nem éppen szemet gyönyörködtető partja. Csupa gaz és szemét. Mikor lesz ebből kajak-kikötő, ahogy azt megígérték... A mi oldalunk szöges ellentéte ennek. A Kopaszi gát. A friss, zöld pázsit hívogató illata idecsalta a budai családokat. Kisfiúk futkároznak labdák után, kislányok kergetőztek s vesztek össze a sárkányeregetésen. A kerékpárosok ügyesen szlalomoztak az Andalgó utcán hömpölygő tömeg között. Mintha a Duna kelt volna életre.

"A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém."

Kikötött egy hajó előttünk. Biztosan tetszett nekik a kilátás, azért kattogtatták a gépeiket. Sokan szállnak fel rá, de mégtöbbnek ez volt a végállomás. A hajóra kívánkozók hosszú, tömött sora olyan fegyelmezetten haladt előre, melyet a Népstadion buszpályaudvarán indulásra váró sofőrök biztosan megirigyeltek volna.

A nap már lemenőben volt, s az idő is hűvösödni kezdett, így hazaindultunk. Üdv nálunk jóidő.